A bevonatvastagság-mérők örvényáram mérési elve
A nagyfrekvenciás váltakozó áramú jelek elektromágneses teret generálnak a szonda tekercsében, és amikor a szonda megközelíti a vezetőt, örvényáramok keletkeznek benne. Minél közelebb van a szonda a vezetőképes hordozóhoz, annál nagyobb az örvényáram és annál nagyobb a visszaverődési impedancia. Ez a visszacsatolási függvény jellemzi a szonda és a vezetőképes hordozó közötti távolságot, vagyis a vezetőképes hordozón lévő nem -vezető bevonat vastagságát. A nem ferromágneses fémfelületeken lévő bevonatok vastagságának mérésére szolgáló speciális képességük miatt az ilyen típusú szondákat általában nem-mágneses szondáknak nevezik. A nem-mágneses szonda nagy-frekvenciás anyagokat használ tekercsmagként, például platina-nikkelötvözetet vagy más új anyagokat. A mágneses indukció elvéhez képest a fő különbség az, hogy más a mérőfej, más a jel frekvenciája, és eltérő a jel mérete és léptéke. A mágneses indukciós vastagságmérőhöz hasonlóan az örvényáramú vastagságmérő is magas szintű, 0,1 um felbontást, 1%-os megengedett hibát és 10 mm-es tartományt ér el.
Az örvényáram elvén alapuló vastagságmérő képes mérni a nem{0}}vezető bevonatokat minden vezetőképes anyagon, például űrhajók, járművek, háztartási készülékek, alumíniumötvözet ajtók és ablakok felületén, valamint egyéb alumíniumtermékeken, beleértve a festékeket, műanyag bevonatokat és eloxált fóliákat. A bevonóanyagnak van egy bizonyos vezetőképessége, ami kalibrálással is mérhető, de elvárás, hogy a kettő közötti vezetőképesség aránya legalább 3-5-szörös legyen (például krómozás rézen). Bár az acél hordozó egyben vezető anyag is, mégis alkalmasabb mágneses elvek alkalmazása a mérésekhez az ilyen típusú feladatoknál
