A lineáris feszültségszabályozó a feszültségszabályozás célját úgy éri el, hogy a szabályozócső VDD feszültségesését (azaz a feszültségkülönbséget) egy kimeneti feszültség-visszacsatolásból és egy hibaerősítőből álló vezérlőáramkörön keresztül szabályozza. Az elvi blokkdiagram az 1. ábrán látható. Jellemzője, hogy a VIN-nek nagyobbnak kell lennie, mint a VOUT, és a beállítócső a lineáris tartományban működik (a lineáris szabályozó innen kapta a nevét). Amikor a bemeneti feszültség változása vagy a terhelési áram változása a kimeneti feszültség változását okozza, a VDO mérete a visszacsatoló és vezérlő áramkörön keresztül megváltozik, így a VOUT kimeneti feszültség lényegében változatlan marad.
A közönséges lineáris szabályozók és az LD{{0}} működési elve megegyezik, a különbség az, hogy a kettő által használt beállítócső szerkezete eltérő, így az L D0 feszültségkülönbsége kisebb, ill. az energiafogyasztás alacsonyabb, mint a hagyományos lineáris szabályozóké.
Az egyes folyadékkristályos kijelzőkben használt lineáris feszültségstabilizátor kimeneti vezérlőterminállal rendelkezik, vagyis az ilyen típusú feszültségstabilizátorok kimeneti feszültségét a vezérlőkapocs vezérli. Az EN (néha az SHDN szimbólummal jelölve) a kimeneti vezérlőterminál. Általában az alacsony (vagy magas) szintet a mikroprocesszor adja hozzá az LDO kikapcsolásához (vagy működéséhez). A tápfeszültség kikapcsolásakor az áram körülbelül 1 μA.
